Vissza az előzőleg látogatott oldalra (nem elérhető funkció)Vissza a tananyag kezdőlapjára (P)Ugrás a tananyag előző oldalára (E)Ugrás a tananyag következő oldalára (V)Fogalom megjelenítés (nem elérhető funkció)Fogalmak listája (nem elérhető funkció)Oldal nyomtatása (nem elérhető funkció)Oldaltérkép megtekintése (D)Keresés az oldalon (nem elérhető funkció)Súgó megtekintése (S)

Büntető anyagi jog általános rész / A büntethetőséget kizáró vagy korlátozó okok

Tanulási útmutató

Összefoglalás

Nincs.

Követelmény

Nincs.

Önállóan megoldható feladatok

  • Nincs.

A büntethetőséget kizáró vagy korlátozó okok

A büntethetőséget, illetve a cselekmény büntetendőségét kizáró vagy korlátozó okok

15. § Az elkövető büntethetőségét, illetve a cselekmény büntetendőségét kizárja vagy korlátozza:

a) a gyermekkor,

b) a kóros elmeállapot,

c) a kényszer és a fenyegetés,

d) a tévedés,

e) a jogos védelem,

f) a végszükség,

g) a jogszabály engedélye,

h) a törvényben meghatározott egyéb ok.

Az elkövető büntethetőségét és a cselekmény büntetendőségét kizáró vagy korlátozó okok olyan körülmények, amelyek miatt a cselekmény már az elkövetéskor sem büntetendő, vagy amelyek miatt a büntetendő cselekmény elkövetője már az elkövetésekor sem büntethető.

Ennek megfelelően ezek az akadályok két csoportba oszthatók. Az első csoporthoz tartozó okok a cselekmény büntetendőségét zárják ki (objektív kizáró okok), míg az okok másik része az elkövető büntethetőségét zárja ki (szubjektív kizáró okok).

A cselekmény büntetendőségét kizárja (objektív kizáró okok):

A cselekmény büntetendőségének hiánya automatikusan kihat minden elkövetőre, ezért ezek az okok a büntetőjogi felelősség objektív akadályai.

Az elkövető büntethetőségét kizárja (szubjektív kizáró vagy korlátozó okok):

Szemben az objektív okokkal, a szubjektív ok fennállását elkövetőnkként, egyedileg kell vizsgálni.

A Btk. Különös Részének több tényállása tartalmaz az adott bűncselekmény vonatkozásában büntethetőséget kizáró okot.

Nem büntethető a katona a parancsra végrehajtott cselekményért, kivéve, ha tudta, hogy a parancs végrehajtásával bűncselekményt követ el.” [Btk.130. § (1) bekezdés]

rágalmazás [Btk.226. §], becsületsértés [Btk.227. §], kegyeletsértés [Btk. 228. §]

A 226-228. §-ban meghatározott bűncselekmény miatt nem büntethető az elkövető, ha a becsület csorbítására alkalmas tény valónak bizonyul.” [Btk. 229. § (1) bekezdés]

A Különös Részben meghatározott bűncselekményre vonatkozó kizáró okok fennállását a szubjektív okokhoz hasonlóan elkövetőnkként kell vizsgálni.

A Be. is tartalmaz olyan rendelkezéseket, amelyek a büntetőjogi felelősségre vonás akadályaiként jelentkeznek:

A bűncselekmény elkövetésének megalapozott gyanúja esetében az ügyész, illetőleg a nyomozó hatóság az ügyész engedélyével a feljelentést elutasíthatja, ha a bűncselekmény elkövetésével megalapozottan gyanúsítható személy az ügy, illetőleg más büntetőügy felderítéséhez, bizonyításához hozzájárulva olyan mértékben együttműködik, hogy az együttműködéshez fűződő nemzetbiztonsági vagy bűnüldözési érdek jelentősebb mint az, amely az állam büntetőjogi igényének érvényesítéséhez fűződik.” [Be. 175. § (1) bekezdés]

A külön törvényben meghatározott közjogi tisztséget betöltő személyek ellen e tisztségük fennállása alatt csak a mentelmi jog felfüggesztése után indítható büntetőeljárás.” [Be. 55.1§ (1) bekezdés]

Az 551-552. § rendelkezéseit az e §-ban foglalt eltérésekkel kell alkalmazni a diplomáciai vagy a nemzetközi jogon alapuló más mentességet (a továbbiakban együttesen: diplomáciai mentesség) élvező személyek ügyében. A diplomáciai mentességet élvező személlyel szemben büntetőeljárási cselekmény a mentesség felfüggesztéséig nem végezhető.” [Be. 553. § (1)-(2) bekezdés]

A törvény az elkövető büntethetőségét és a cselekmény büntetendőségét kizáró vagy korlátozó okok közül csak azokat sorolja fel, amelyeknek előfordulásával gyakrabban kell számolni a gyakorlatban, s amelyekről – jelentőségüknél fogva – a legtöbb európai büntetőkódex is rendelkezik.

Nem szerepelnek a felsorolásban olyan akadályok, mint például:

Ezeket a törvényben nem szereplő kizáró okokat a bírói gyakorlat alakítja, s a hatályos Btk. sem rendelkezik róluk.

Ennek az oka az, hogy egyrészt a bírói gyakorlat által felelősséget kizáró okként elismert körülményeket lehetetlen kimerítően felsorolni a törvényben, másrészt a bírói gyakorlat folyamatosan változtathatja azok határát is, és így a törvény sem törekszik ezek törvényi meghatározására.

A bírói gyakorlat által felelősséget kizáró okként elismert körülmények határának változására példaként említhető a szülői fegyelmezési jog mértéke. Néhány évtizede mind a társadalom, mind a bíróságok tágabb körben fogadták el a szülői fegyelmezési jogot. Ma már azonban a tettleges becsületsértésnél és a szabadság rövidebb tartamú korlátozásánál súlyosabb bűncselekmény esetén a bíróság nem menti fel az elkövetőt szülői fegyelmezési jogra hivatkozással. Úgyszintén megváltozott a gazdasági kockázat körébe vonható magatartások bírói megítélése is az utóbbi időkben.

A gyermekkor

16. § Nem büntethető, aki a büntetendő cselekmény elkövetésekor a tizennegyedik életévét nem töltötte be, kivéve az emberölés [160. § (1)-(2) bekezdés], az erős felindulásban elkövetett emberölés (161. §), a testi sértés [164. § (8) bekezdés], a rablás [365. § (1)-(4) bekezdés] és a kifosztás [366. § (2)-(3) bekezdés] elkövetőjét, ha a bűncselekmény elkövetésekor a tizenkettedik életévét betöltötte, és az elkövetéskor rendelkezett a bűncselekmény következményeinek felismeréséhez szükséges belátással.

Az életkornak meghatározó jelentősége van a büntetőjogi felelősségre vonás szempontjából. A büntetőjogi felelősséget kizárja a gyermekkor.

A törvény a büntethetőség alsó életkori határát főszabály szerint az elkövető tizennegyedik életévében határozza meg. A jogalkotó azt vélelmezi, hogy aki még nem töltötte be a tizennegyedik életévét, az nem rendelkezik a beszámítási képességgel. A Btk. a cselekmény elkövetésekor a tizenkettedik életévet betöltött gyermekkorúak vonatkozásában a vélelem megdöntését lehetővé teszi akkor, ha az általuk kifejtett magatartás az alábbi bűncselekményeket (vagy bűncselekményt) valósította meg:

A vélelem megdöntésének további feltétele annak bizonyítása, hogy a tizenkettedik életévet betöltött gyermekkorú a taxatíve felsorolt deliktumok bármelyikének az elkövetésekor rendelkezett a bűncselekmény következményeinek felismeréséhez szükséges belátással.

A tizenkettedik életévet betöltött gyermekkorú tehát felelősségre vonható, ha:

Ennek bizonyítása a vádhatóság feladata.

A bűncselekmény elkövetésekor tizennegyedik életévet be nem töltött gyermekkorúval szemben büntetés nem szabható ki, büntethetősége esetén csak intézkedés alkalmazható. A tizennegyedik életévet be nem töltött gyermekkorúval szemben a gyermekek védelméről és a gyámügyi igazgatásról szóló 1997.évi XXXI. törvény 15. §. (4) bekezdésében szabályozott intézkedések (a védelembe vétel, a családbafogadás, az ideiglenes hatályú elhelyezés, az átmeneti nevelésbe vétel, a tartós nevelésbe vétel, a nevelési felügyelet elrendelése, az utógondozás elrendelése, az utógondozói ellátás elrendelése) is alkalmazhatók.

A Btk. 72. § (4) bekezdés szerint az elkobzást, a 75. § (2) bekezdés szerint a vagyonelkobzást és a 77. § (2) bekezdése szerint az elektronikus adat végleges hozzáférhetetlenné tételét akkor is el kell rendelni, ha az elkövető gyermekkor miatt nem büntethető.

A kóros elmeállapot

17. § (1) Nem büntethető, aki a büntetendő cselekményt az elmeműködés olyan kóros állapotában követi el, amely képtelenné teszi cselekménye következményeinek a felismerésére, vagy arra, hogy e felismerésnek megfelelően cselekedjen.

(2) A büntetés korlátlanul enyhíthető, ha az elmeműködés kóros állapota az elkövetőt korlátozza a bűncselekmény következményeinek a felismerésében, vagy abban, hogy e felismerésnek megfelelően cselekedjen.

18. § A 17. § nem alkalmazható arra, aki a bűncselekményt önhibájából eredő ittas vagy bódult állapotban követi el.

A kóros elmeállapot a beszámítási képességet kizáró, vagy korlátozó pszichikus állapot. A kóros elmeállapot fennállása és mértéke kérdésében a bíróság csak orvosszakértői vélemény alapján foglalhat állást. A törvény – eltérően a hatályos szabályozástól – példálózó jelleggel sem említi a kóros elmeállapotot megalapozó fiziológiai rendellenességeket.

A kóros elmeállapot vagy képtelenné teszi, vagy korlátozza az elkövetőt abban, hogy felismerje cselekményének következményeit illetve, hogy e felismerésnek megfelelően cselekedjék. Ennek megfelelően a törvény megkülönbözteti a büntethetőséget kizáró kóros elmeállapotot, illetve a büntetés korlátlan enyhítését lehetővé tevő kóros elmeállapotot.

A törvény büntethetőséget kizáró okként szabályozza azt, ha a kóros elmeállapot képtelenné teszi az elkövetőt arra, hogy felismerje a cselekményének következményeit illetve, hogy e felismerésnek megfelelően cselekedjék. A törvény szövegezése egyértelműen rögzíti, hogy a cselekmény tényállásszerű és társadalomra veszélyes, azonban a kóros elmeállapotú személy bűnössége hiányzik. Ennek megfelelően a törvény a „büntetendő cselekmény” kifejezést használja.

Ha a kórós elmeállapot nem zárta ki teljesen, csupán korlátozta az elkövetőnek azt a képességét, hogy felismerje a cselekményének következményeit illetve, hogy e felismerésnek megfelelően cselekedjék, akkor az elkövetőnek nem lehet büntetlenséget biztosítani. A korlátozottan beszámítható elkövető beszámítható és a bűnösen elkövetett büntetendő cselekménye bűncselekmény. A cselekményét azonban ilyen esetben is enyhébben kell elbírálni. Ezt teszi lehetővé a (2) bekezdés, amely ilyen esetekben – a még hatályos Btk.-val megegyezően – lehetőséget ad a bíróságnak a büntetés korlátlan enyhítésére.

A DSM-IV (Diagnostic and Statistical Manual of Mental Disorders – Mentális zavarok diagnosztikai és statisztikai kézikönyve), illetve BNO-10 kódok (betegségek nemzetközi osztályozásának 10.módosított változata) a még hatályos büntető anyagi kódextől eltérő, illetve más terminológiát használ az elmeműködés zavarainak megjelölésére, ezért helyesebb az új kódex szabályozási megoldása, mely így az orvostudomány fejlődésével lépést tud tartani.

Az önhibából eredő ittas vagy bódult állapot a tudatzavar speciális változata, amelyre a törvény a hatályos Btk.-val megegyezően felelősségi vélelmet határoz meg. Az önhibából eredően ittas, illetve bódult állapotú elkövető így teljes büntetőjogi felelősséggel tartozik.

A törvény a hatályos Btk. rendelkezésének tartalmi módosítás nélküli megtartásával kifejezi, hogy nem kíván változtatni az annak alapján kialakult ítélkezési gyakorlaton. (Lásd III. számú Büntető Elvi Döntés)

A törvény azonosan értékeli az ittas állapotban való elkövetést és a bódult állapotban elkövetett cselekményeket. Az ítélkezési gyakorlat a bódultságon a tudatzavar keltésére alkalmas szer (tipikusan kábítószer, vagy kábító hatású anyag) által előidézett állapotot érti.

Az elkövető teljes büntetőjogi felelősséggel tartozik a kábítószer vagy kábító hatású anyag hatása alatt elkövetetett bűncselekményért. Ez alól kivételt jelent, ha a kábítószer, illetve a kábító hatású anyag ismétlődő fogyasztásának hatására függőség alakul ki. Ha ugyanis a kábítószer-függőség olyan mértékű, hogy önmagában betegségszintű személyiségzavart okoz, és korlátozza, vagy kizárja az elkövető beszámítási képességét, úgy a kóros elmeállapotra vonatkozó rendelkezéseket kell alkalmazni.

A kényszer és a fenyegetés

19. § (1) Nem büntethető, aki a büntetendő cselekményt olyan kényszer vagy fenyegetés hatása alatt követi el, amely miatt képtelen az akaratának megfelelő magatartásra.

(2) A büntetés korlátlanul enyhíthető, ha a kényszer vagy a fenyegetés a bűncselekmény elkövetőjét korlátozza az akaratának megfelelő magatartásban.

A kényszer és a fenyegetés a beszámítási képességre, ezen belül is az akaratnak megfelelő magatartás tanúsítására való képességre gyakorol hatást. (Az indokolásnak ez a megállapítása vitatható, hiszen a fenyegetés hatása alatt cselekvő rendelkezik beszámítási képességgel.)

A kényszer fogalmát a törvény nem határozza meg, lényegében erőszakot, fizikai ráhatást, míg a fenyegetés pszichés ráhatást jelent. Az erőszak lehet akaratot megtörő és akaratot hajlító. A fenyegetés fogalmát a törvény az értelmező rendelkezések [459. § 7.pont] között úgy határozza meg, hogy fenyegetésnek minősül olyan súlyos hátrány kilátásba helyezése, amely alkalmas arra, hogy a megfenyegetettben komoly félelmet keltsen.

A kényszer vagy a fenyegetés által kiváltott félelemnek tehát ki kell zárnia vagy korlátoznia kell az érintett személy akarati képességét. A 19. § (1) bekezdés kizárja annak a büntethetőségét, aki a büntetendő cselekményt olyan mértékű kényszer, illetve fenyegetés hatása alatt valósította meg, amely kizárta, hogy az akaratának megfelelő magatartást tanúsítson. A 19. § (2) bekezdés lehetővé teszi a büntetés korlátlan enyhítését akkor, ha a kényszer, illetve fenyegetés csak korlátozta az elkövetőt abban, hogy az akaratának megfelelő magatartást tanúsítson.

A kényszerre és a fenyegetésre egyaránt vonatkozik, hogy:

A tévedés

20. § (1) Nem büntethető az elkövető olyan tény miatt, amelyről az elkövetéskor nem tudott.

(2) Nem büntethető, aki a büntetendő cselekményt abban a téves feltevésben követi el, hogy az a társadalomra nem veszélyes, és erre a feltevésre alapos oka van.

(3) Nem zárja ki a büntethetőséget a tévedés, ha azt gondatlanság okozza, és e törvény a gondatlan elkövetést is büntetni rendeli.

A tévedés a szándékosság tudati oldalát befolyásolja. A tévedés a tudati oldal fogyatékossága, amelynek következtében a tévedésben levő személy olyan magatartást tanúsít, amit a tévedés nélkül nem tett volna. A hatályos Btk. a tévedés két fajtájáról rendelkezik, a ténybeli tévedésről és a társadalomra veszélyességben való tévedésről.

Ténybeli tévedésről akkor beszélünk, ha a tényállásszerű cselekményt megvalósító személy tudata az elkövetéskor nem fogta át a konkrét bűncselekmény törvényi tényállásának valamennyi tárgyi oldali ismérvét. A ténybeli tévedés akkor zárja ki a büntetőjogi felelősséget, ha az olyan tényállási elemre vonatkozik, amit a szándékosságnak át kell fognia. Az 1978.évi IV. törvény alapján az ítélkezési gyakorlat a ténybeli tévedés keretében bírálja el a személyben, illetve a tárgyban való tévedést, az elvétést (aberratio ictus) és az okozati összefüggésben való tévedést. A 20. § (1) bekezdés változtatás nélkül átveszi a „régi-hatályos” Btk.-nak (1978.évi IV. törvény) a ténybeli tévedésre vonatkozó rendelkezéseit.

A 20. § (2) bekezdése cselekmény társadalomra veszélyességében való tévedés keretében rendelkezik azokról az esetekről, amikor a tévedésben lévő személy nincsen tisztában a cselekmény jogellenességével, illetve társadalmi helytelenítettségével. A társadalomra veszélyességben való tévedés tipikus esete a társadalomra veszélyességet kizáró okok fennállásának téves feltételezése, valamint a keretdiszpozíciót kitöltő igazgatási norma tartalmában való tévedés. A törvénynek a társadalomra veszélyességben való tévedésre vonatkozó rendelkezése minden egyes esetben megkívánja a jogalkalmazótól a konkrét cselekmény értékelését. A társadalomra veszélyességben való tévedésre jó példa a vélt jogos védelmi helyzetben kifejtett magatartás. Ilyen helyzetben lévő személy nem büntethető. Abban az esetben viszont, ha a jogos védelmi helyzetet gondatlansága folytán tévesen tételezte fel, és a kifejtett szándékos cselekménynek a gondatlan alakzatát a törvény büntetni rendeli, gondatlan bűncselekményért kel az elkövetőt felelősségre vonni.

A törvény szerint sem a ténybeli, sem a társadalomra veszélyességben tévedés nem zárja ki a büntethetőséget, ha azt gondatlanság okozta, és a törvény a gondatlan elkövetést is büntetni rendeli.

A jogos védelem

21. § Nem büntetendő annak a cselekménye, aki a saját, illetve a mások személye vagy javai elleni jogtalan támadás megelőzése céljából telepített, az élet kioltására nem alkalmas védelmi eszközzel a jogtalan támadónak sérelmet okoz, feltéve, hogy a védekező mindent megtett, ami az adott helyzetben elvárható annak érdekében, hogy az általa telepített védelmi eszköz ne okozzon sérelmet.

22. § (1) Nem büntetendő az a cselekmény, amely a saját, illetve más vagy mások személye, javai vagy a közérdek ellen intézett, illetve ezeket közvetlenül fenyegető jogtalan támadás elhárításához szükséges.

(2) A jogtalan támadást úgy kell tekinteni, mintha az a védekező életének kioltására is irányult volna, ha

a) azt személy ellen

aa) éjjel,

ab) fegyveresen,

ac) felfegyverkezve vagy

ad) csoportosan

követik el,

b) az a lakásba

ba) éjjel,

bb) fegyveresen,

bc) felfegyverkezve vagy

bd) csoportosan

történő jogtalan behatolás, vagy

c) az a lakáshoz tartozó bekerített helyre fegyveresen történő jogtalan behatolás.

(3) Nem büntethető, aki az elhárítás szükséges mértékét ijedtségből vagy menthető felindulásból lépi túl.

(4) A megtámadott nem köteles kitérni a jogtalan támadás elől.

Jogos védelem esetén a jogtalan támadással szemben jogos védekezés áll. A támadás rendszerint erőszakos magatartás, többnyire személy ellen irányul, de javak ellen is irányulhat. A megtámadott személy akkor jár el jogosan, ha cselekménye a támadás elhárításához szükséges. A jogellenes cselekmény következményeit a támadónak, azaz a jogellenes magatartást kifejtőnek kell viselnie. Ez azt jelenti, hogy amennyiben a támadót valamilyen sérelem éri, annak következményeiért a védekező nem tehető felelőssé. Így nem tehető felelőssé a jogellenes támadást elhárító személy, ha a védekezéssel gondatlanul okoz bármilyen sérelmet, vagy szándékosan okoz kisebb vagy azonos sérelmet.

A 22. § (1) bekezdés kizárja a jogos védelemben végrehajtott védekező cselekmény büntetendőségét. A jogos védelmi helyzetet a jogtalan támadás alapozza meg.

A támadás jogtalan, ha a támadó cselekmény megfelel vagy megfelelhet a Btk. Különös Részében szabályozott valamely törvényi tényállásának. Ez nem jelenti azt, hogy a támadásnak büntetőjogilag is büntetendőnek kell lennie, hanem csak azt fejezi ki, hogy objektíve, azaz a tárgyi oldalt, az elkövetési magatartást tekintve tényállásszerű. Ez a tényállásszerűség akkor is fennáll, ha a támadó cselekménye a konkrét esetben csak szabálysértést valósít meg, de az adott szabálysértés ismérveit a büntető jogszabály határozza meg (pl. vagyon elleni bűncselekmény esetén).

A támadás csak aktív emberi magatartással valósulhat meg. A mulasztás jogos védelmi helyzetet nem keletkeztet, legfeljebb végszükség keretében értékelhető. (Ettől eltérő jogirodalmi véleményt képvisel Belovics Ervin, aki szerint a mulasztás is megalapozhat jogos védelmi helyzetet.)

Közvetlenül fenyeget a támadás, ha a támadó és a megtámadni szándékolt térbeli helyzetére, közelségére tekintettel viszonylag rövid időn belül a támadás megindításával lehet számolni.

A támadásnak befejezetlennek kell lenni akkor, amikor az elhárító cselekményre sor kerül. A befejezetlenség követelménye azt jelenti, hogy a támadás még folyamatban van, vagy felújításának veszélye fennáll. A támadás eszközének elvétele a jogos védelmi helyzetet nem szünteti meg. A jogtalan támadónak az az elhatározása, hogy a további támadással felhagy, illetve attól eláll, a jogos védelmi helyzet megítélése szempontjából a megtámadottra csupán akkor hárít büntetőjogilag is értékelhető kötelezettséget, ha a támadónak a további támadástól való elállása objektíve is érzékelhető.

A jogos védelem problematikus eleme a támadó és az elhárító cselekmény közötti viszony. Az elhárító cselekmény vonatkozásában továbbra is a szükségesség követelménye vizsgálandó. Az arányosság fogalmát sem a régi, sem az új Btk. nem tartalmazza, azt a bírói gyakorlat alakította ki, és az ítélkezés egységessége biztosítása érdekében a Legfelsőbb Bíróság 15. számú Irányelve adott hozzá értékelési szempontokat.

Az arányosság kérdését a bíróság minden esetben egyedileg, az ügy részleteinek ismeretében vizsgálja a szükségesség törvényi fogalmának keretei között. A törvény a kialakult joggyakorlatot továbbra sem kívánja a jogszabályban megjeleníteni. A törvényi szabályozás és az indokolás között feszülő ellentmondás feloldására a Kúria részéről iránymutatás kiadása van folyamatban.

A törvény a súlyos, erőszakos bűncselekmények elleni hatékonyabb fellépés biztosítására a jogos védelmi helyzetet kiszélesíti, és törvényi vélelmet állít fel arra, miszerint vannak esetek, amikor a jogtalan támadás oly módon történik, hogy a megtámadott joggal feltételezheti, hogy a támadás az élete ellen irányult, és ilyenkor már a jogtalan támadás körülményei megteremtik a lehetőséget a védekezés szükséges mértékének a túllépésére. Ezekben az esetekben a bíróságnak nem kell vizsgálnia a szükséges mérték kérdését. A törvény úgy rendelkezik, hogy az a személy, akit éjjel támadnak meg, vagy akire fegyverrel támadnak, alappal gondolhatja, hogy a támadás az élete kioltására irányul, és ennek megfelelően választhatja meg a védekezés módját. Ezt a feltételezést a támadók számbeli fölénye is megalapozhatja.

A törvény a korábbi szabályozással egyezően kifejezetten leszögezi, hogy a megtámadottnak nincs kitérési (menekülési) kötelezettsége. A korábbi ítélkezési gyakorlat elsősorban a felmenő, a testvér, a házastárs, az élettárs, a gyermekkorú személy, a terhes nő és a láthatóan kóros elmeállapotú személy támadásával szemben kívánta meg a megtámadottól, hogy a támadás elől térjen ki, feltéve, hogy a kitérés lehetséges és veszélymentes. A legújabb ítélkezési gyakorlat azonban egyre szűkítette e kitérési kötelezettség értelmezését, így különösen a lemenőnek a felmenővel szembeni ilyen kötelezettségét nem állapította meg. A mai társadalmi viszonyok között – különös tekintettel a családon belül elkövetett erőszakos cselekmények megváltozott megítélésére – már nem állja meg a helyét a korábbi, a megtámadott védekezési jogát szűkítő ítélkezési gyakorlat.

A Btk. 22. § (1) bekezdése és a 22. §(3) bekezdés szerinti jogos védelem

A Btk. 21§-a az ún. megelőző jogos védelem szabályait tartalmazza. E jogintézménynek a lényege, hogy a jogtalan támadás megkezdésére még nem került sor, illetve még támadással közvetlenül fenyegető helyzet sem alakult i.

A Btk. azonban lehetővé teszi mindenki számára, hogy előzetesen felkészüljön egy személy, vagy javak elleni jogtalan támadásra és ennek során olyan védelmi eszközt alkalmazzon, amely alkalmas lehet a jogellenes magatartás kifejtésének megakadályozására.

A megelőző jogos védelem jogszerűségének a feltétele:

A törvény az elhárítás szükséges mértékének a túllépéséért való felelősség vonatkozásában változatlanul hagyja a korábbi szabályozásnak azt a rendelkezését, amely szerint nem büntethető az elkövető, ha az elhárítás szükséges mértékét ijedtségből vagy menthető felindulásból lépi túl. Az ijedtség vagy menthető felindulás tehát továbbra is szubjektív büntethetőséget kizáró ok, amely azonban a beszámítási képességre gyakorolt tényleges hatásától függetlenül minden esetben kizárja a büntethetőséget.

A végszükség

23. § (1) Nem büntetendő annak a cselekménye, aki saját, illetve más személyét vagy javait közvetlen és másként el nem hárítható veszélyből menti, vagy a közérdek védelme érdekében így jár el, feltéve, hogy a cselekmény nem okoz nagyobb sérelmet, mint amelynek elhárítására törekedett.

(2) Nem büntethető, aki azért okoz nagyobb sérelmet, mint amelynek elhárítására törekedett, mert ijedtségből vagy menthető felindulásból nem ismeri fel a sérelem nagyságát.

(3) Nem állapítható meg végszükség annak javára, akinek a veszély előidézése felróható, vagy akinek a veszély vállalása foglalkozásánál fogva kötelessége.

A végszükség – a jogos védelemmel szemben – két jogilag védett érdeknek az összeütközése, ahol az egyiknek a védelme csak a másiknak a megsértésével lehetséges.

Ebből a szempontból a végszükség hasonló a jogos védelemhez. Különbség azonban, hogy míg a jogos védelemnél jogtalan támadással szemben védekezik valaki, addig a végszükségben cselekvő személy véletlenül keletkezett, vagy más személy által teremtett veszélyt hárít el. A veszély elhárításának joga mindenkit megillet szükséghelyzetben, valamint gondatlan bűncselekménnyel szemben.

A törvény a szükséghelyzetben elkövetetett büntetendő cselekmények megítélésénél is azokat a kriminálpolitikai megfontolásokat érvényesíti, mint a jogos védelemnél. A törvény ezért a végszükségre – a jogos védelem szabályozásának szerkezetileg megfelelő – új rendelkezéseket fogalmazza meg.

A végszükség tekintetében már a szabályozás szintjén külön kerül meghatározásra a társadalomra veszélyességet, illetve a bűnösséget kizáró végszükség.

Ha a veszélyt kisebb, enyhébb vagy azonos sérelem okozásával hárítják el, mint amivel az fenyegetett, a cselekmény nem veszélyes a társadalomra, míg ha a megmentett és a feláldozott jogi tárgy vagy a sérelem nagyobb, mint a mentett érték, már csak a büntetendő cselekményt elkövető bűnösségének kizárásáról lehet szó.

A törvény 23. § (1) bekezdése a társadalomra veszélyességet kizáró végszükséget határozza meg. Világosan kitűnik az (1) bekezdés meghatározásából az is, hogy végszükségről csak valamilyen veszélyhelyzetben lehet szó.

A 23. § (2) bekezdése a bűnösséget kizáró végszükséget határozza meg, melyből félreérthetetlenül kitűnik, hogy a veszélyhelyzetben cselekvő személy büntethetőségét az ijedtség vagy menthető felindulás a beszámítási képességre gyakorolt tényleges hatásától függetlenül minden esetben kizárja. Így nem büntethető az elkövető, ha ijedtségből vagy menthető felindulásból okoz nagyobb sérelmet, mint amelynek elhárítására törekedett. A törvény ezzel az új rendelkezéssel a veszélyhelyzetben lévő személy cselekményének méltányosabb megítélését kívánja előmozdítani, mivel – a jogos védelemhez hasonlóan – itt is mellőzi a korlátlan enyhítés lehetőségét.

További változtatás a korábbi szabályozáshoz képest az, hogy a törvény a veszélyt előidéző személy felelősségét nem az arányosság keretében vizsgálja, ezért kiveszi az első bekezdésből a veszély előidézőjére vonatkozó rendelkezést. Természetesen nem állapítható meg végszükség annak a javára, aki a veszélyt felróhatóan maga idézte elő. Ezért a törvény a végszükség megállapítását kizáró 23. § (3) bekezdésben helyezi el a veszély előidézőjének a felelősségére vonatkozó rendelkezést.

A végszükség annak a javára sem, akinek a veszély vállalása a foglalkozásánál fogva a kötelessége.

A jogszabály engedélye

24. § Nem büntetendő az a cselekmény, amelyet jogszabály megenged, vagy büntetlennek nyilvánít.

A törvény megteremti a jogszabályi engedély törvényi alapját. A „régi-hatályos” Btk. Különös Része több helyen is utal arra, hogy adott cselekmény csak akkor büntetendő, ha annak folytatására az elkövetőnek nem volt engedélye.

Ez azt a téves benyomást kelti, mintha a jogszabályi engedély csak a Btk.-ban külön nevesített esetekben zárná ki a cselekmény jogellenességét. A jogszabályi engedély szabályozásával a törvény kifejezésre juttatja, hogy a jogrendszert egészében kell figyelembe venni a büntetőjogi felelősség megállapításánál, hiszen a büntetőjogon kívüli más jogszabályok is kizárhatják a büntetőjogi felelősséget.

A törvény szerint nem büntetendő az a cselekmény, amelyet jogszabály előír, vagy megenged. A jogszabályon alapuló engedélynek két fajtája van: az absztrakt és a konkrét engedély.

Az absztrakt engedély közvetlenül a jogszabályból fakad. A konkrét engedélyt viszont a jogszabályban meghatározott feltételek alapján az arra hivatott szerv esetenként adja meg.

Az engedély keretében a jogalkalmazó azt vizsgálja, hogy létezik-e olyan jogszabály, amely az előírást tartalmazza, illetve az engedélyt megadja. Ha ilyen szabály létezik, a cselekmény társadalomra veszélyessége kizárt.

Pl. A rendőrségről szóló 1994. évi XXXIV. törvény 54. §-a felsorolja a rendőr lőfegyverhasználati jogát.

Az orvos az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvényben meghatározott esetekben a beteg beleegyezése nélkül is dönthet egészségügyi beavatkozásról.

A törvényben meghatározott egyéb ok

A Különös Rész több tényállása tartalmaz az adott bűncselekmény vonatkozásában büntetendőséget kizáró okot.

Vérfertőzés miatt nem vonható felelősségre a leszármazó, ha a cselekmény elkövetésekor a tizennyolcadik életévet nem töltötte be. [Btk. 199. § (3) bekezdés]

Önkényuralmi jelkép használata miatt kizárt a büntetőjogi felelősségre vonás, ha arra ismeretterjesztő, oktatási, tudományos, művészeti célból vagy a történelem, illetve a jelenkor eseményeiről szóló tájékoztatás keretei között kerül sor. [Btk. 335. § (2) bekezdés]

Személyi bűnpártolásért nem büntethető az, aki ezt hozzátartozója érdekében követi el. [Btk. 282. § (4) bekezdés]

A sértett beleegyezése olyan akaratnyilatkozat, amit tévedéstől, kényszertől, fenyegetéstől mentesen, és a cselekmény véghezvitelének megkezdése előtt, vagy a végrehajtás alatt, de a befejezettséget megelőzően tesz meg, feltéve, hogy a jog vagy érdek vonatkozásában korlátlanul rendelkezhet. A beleegyezésnek önkéntesnek, komolynak és egyértelműnek kell lenni. A volenti no fit iniuria elv érvényesülése a büntetőjogban nem korlátlan. A sértett a vagyoni jellegű jogainak, érdekeinek sérelmébe beleegyezhet (pl. az elvett idegen vagyontárgy így nem minősül lopásnak), de a személy elleni cselekmények esetében már nem ilyen egyértelmű a helyzet. A sértett beleegyezésével történő személyi sérülések tipikusan az egészségügyben és a sportban jellemzőek.

A fegyelmezési jog gyakorlása az ítélkezési gyakorlat szerint kizárólag a szülőt és a pedagógust illeti meg. A fegyelmezési jog terjedelmét az Alaptörvény, valamint a gyermekek védelméről és a gyámügyi igazgatásról szóló 1997.évi XXXI. törvény rendelkezései adnak támpontot.

A megengedett kockázatvállalás problémája tipikusan az egészségügyben jelentkezik. Pl. Egy-egy új gyógyszer kipróbálása az egyébként halálos betegen.

Vissza a tartalomjegyzékhez

A tananyag az ELTESCORM keretrendszerrel készült