Vissza az előzőleg látogatott oldalra (nem elérhető funkció)Vissza a modul kezdőlapjáraUgrás a tananyag előző oldaláraUgrás a tananyag következő oldaláraFogalom megjelenítés (nem elérhető funckió)Fogalmak listája (nem elérhető funkció)Oldal nyomtatása (nem elérhető funkció)Oldaltérkép megtekintéseSúgó megtekintése

Eljárási alapjogok

Szabadsághoz és személyi biztonsághoz való jog

Az Alaptörvény rögzíti a jogot a szabadságra és a személyi biztonságra. Ennek keretében rögzíti a habeas corpus szabályt és a nullum crimen sine lege és a nulla poena sine lege elveket.

A habeas corpus szabály szerint: Mindenkinek joga van a szabadsághoz és a személyi biztonsághoz, senkit nem lehet szabadságától másként, mint törvényben meghatározott okokból és törvényben meghatározott eljárás alapján megfosztani. A bűncselekmény elkövetésével gyanúsított és őrizetbe vett személyt a lehető legrövidebb időn belül szabadon kell bocsátani, vagy bíróság elé kell állítani. A bíróság köteles az elé állított személyt meghallgatni és írásbeli indokolással ellátott határozatban szabadlábra helyezéséről vagy letartóztatásáról haladéktalanul dönteni.

A nullum crimen sine lege és a nulla poena sine lege elveket, amelyek a visszaható hatályú büntető jogalkotás tilalmát fogalmazzák meg, a következő szöveggel tartalmazza az Alaptörvény: Senki nem nyilvánítható bűnösnek, és nem sújtható büntetéssel olyan cselekmény miatt, amely az elkövetés idején a magyar jog vagy – nemzetközi szerződés, illetve az Európai Unió jogi aktusa által meghatározott körben – más állam joga szerint nem volt bűncselekmény. Mindez nem zárja ki valamely személy büntetőeljárás alá vonását és elítélését olyan cselekményért, amely elkövetése idején a nemzetközi jog általánosan elismert szabályai szerint bűncselekmény volt.

Az Alkotmánybíróság ezen elvek tekintetében kialakított gyakorlata minden bizonnyal tovább él majd, így az az alkotmánybírósági értelmezés is, amely szerint a személyes szabadsághoz való jog nemcsak az állam büntetőhatalmának gyakorlására, hanem adott esetben a személyes szabadságtól megfosztás más eseteire is vonatkoztatható. (32/2000. (X. 20.) AB határozat)

Az alkotmánybírósági értelmezés szerint a nullum crimen sine lege et nulla poena sine lege nem csak arról szól, hogy az államnak törvényben kell tiltania és törvényben kell büntetéssel fenyegetnie a bűncselekményeket, hanem az egyén ahhoz való jogáról, hogy csakis törvényesen ítéljék el (nyilvánítsák bűnössé) és büntetését is törvényesen szabják ki. A nullum crimen sine lege elve a büntetőjogi legalitás alkotmányos elvének része, de nem egyedüli kritériuma a büntetőjogi felelősségre vonás alkotmányosságának. (11/1992. (III. 5.) AB határozat)

E rendelkezések körében újdonságot – a már eddig is sokat vitatott – életfogytig tartó szabadságvesztés büntetésre utaló szabály hozott. Az Alaptörvény szövege szerint: „Tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés csak szándékos, erőszakos bűncselekmény elkövetése miatt szabható ki”. Álláspontunk szerint ez a szabály csupán az Alaptörvénybe foglalt lehetőség, amely megfogalmazásában eleve szűk körű alkalmazást tesz lehetővé. Nyilvánvaló továbbá, hogy e szabály nem ad felmentést az Alaptörvény más rendelkezései – többek között az emberi méltóság, vagy az embertelen büntetés tilalma – alól. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy a „tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés” fogalma alá többféle megoldás tartozhat, így pl. Németországban az utólag hosszabbítható büntetés (Sicherungsverwahrung). Magyarországon a Büntető Törvénykönyv szabályai ( Btk 47/A. § (1) bekezdés ) szerint jelenleg is van tényleges életfogytiglan, annak alkotmányossága folyamatban lévő alkotmánybírósági vizsgálat tárgya. Álláspontunk szerint az alkotmányossági probléma eldöntésének fontos előkérdése, hogy az ilyen típusú szabadságvesztésre ítélt személynek van-e valamilyen – akárcsak halvány – reménye a szabadulásra. Jelenleg a köztársasági elnök kegyelme útján szabadulhat, ha a bíróság a feltételes szabadlábra bocsátás lehetőségéből is kizárta. Mindezek alapján véleményünk szerint nem az Alaptörvényen, hanem a büntetőjogi szabályokon múlik, hogy tartalmában milyen is e jogintézmény, másrészt megítélésünk szerint az Alaptörvény tényleges életfogytig tartó szabadságvesztésre vonatkozó szabálya – megfogalmazásából eredően – nem köti meg az Alkotmánybíróság kezét a törvényhozás által kialakított büntetőjogi szabály alapjogi standardok alapján történő megítélésében.

A szabadság és a személyi biztonság körében hiányt pótol az Alaptörvény, amikor rögzíti, hogy nemcsak a törvénytelen fogva tartásért jár kártérítés, hanem akkor is, ha valakinek szabadságát alaptalanul korlátozzák. Így az Alaptörvény alapján az is igényt tarthat kártérítésre, akinek személyi szabadságát ugyan törvényes eljárás keretében korlátozza az állam, de később kiderül ártatlansága. A tekintetben, hogy a törvénytelen fogva tartás mellett az alaptalan is kártérítésre jogosít nem alakult ki szilárd alkotmánybírósági gyakorlat, ezt a kérdést tehát az Alaptörvény döntötte el.

A szabadság és személyi biztonság körében szólunk az önvédelem jogáról. A Btk. 29/A. § jelenleg is büntetlenséget biztosít annak, aki a saját, illetőleg a mások személye vagy javai elleni jogtalan támadás megelőzéséhez szükséges védelmi eszközt alkalmaz, ha az az élet kioltására nem alkalmas. Az Alaptörvény jogot biztosít a személyünk, illetve a tulajdonunk ellen intézett vagy az ezeket közvetlenül fenyegető jogtalan támadás elhárításához, de az Alaptörvény megfogalmazása szerint ezt a jogot a „törvényben meghatározottak szerint” lehet gyakorolni. Ezáltal az Alaptörvény szabálya – e sajátos jog gyakorlásához – eleve feltételezi a törvényi szabályozást (ami jelenleg a fentebb bemutatott Btk. rendelkezés). Az önvédelem jogára vonatkozó törvényi szabályozást természetesen meghatározzák a nemzetközi jogi kötelezettségek, így pl. nyilvánvaló, hogy önmagában a tulajdon védelme nem adhat alapot az az élet kioltására.

Az eljárási garanciákhoz tartozik az ártatlanság vélelme, a tárgyalás nyilvánossága, és a kétszeres eljárás tilalma, a „ne bis in idem” alapelv érvényesítése, amelyeket az Alaptörvény szintén rögzít. Ezen elvekről röviden:

A tárgyalás nyilvánosságának elvét az Alaptörvény az Alkotmány rendelkezéseivel megegyezően biztosítja. A tárgyalás nyilvánossága főszabály, amely azonban a bíróság döntésének megfelelően korlátozható. A bíróság a tárgyaláson hozott határozatát akkor is nyilvánosan köteles kihirdetni, ha a nyilvánosságot kizárta. (58/1995. (IX. 15.) AB határozat)

Az ártatlanság vélelme, mint alapelv tartalma az Alaptörvényben az Alkotmányhoz képest változatlan formában jelenik meg. Az ártatlanság vélelme eredendően a büntetőeljáráshoz kapcsolódott, azonban annak – csakúgy, mint „fair” eljárásnak – ki kell terjednie más típusú eljárásokra is, mint (amennyiben ez egyáltalán értelmezhető) a közigazgatási, fegyelmi, a szabálysértési eljárások is.(Ld. pl. a Belilos v. Switzerland ügyet)

Az ártatlanság vélelme alapján senki nem tekinthető bűnösnek mindaddig, amíg büntetőjogi felelősségét a bíróság jogerős határozatával nem állapította meg. Az Alkotmánybíróság szerint ez a tétel azonban nem értelmezhető akként, hogy a hatóságok ne alkalmazhatnának bizonyos – alapjogokat is korlátozó – intézkedéseket a gyanúsítottakkal szemben. „Ez a felfogás és gyakorlat a jog nemzetközi normáival is összhangban áll. Az Emberi Jogok Európai Egyezménye 6. cikk 2. bekezdése rögzíti az ártatlanság vélelmének elvét, de az 5. cikk szerint a gyanúsított – indokolt esetben – akár személyes szabadságától is megfosztható. E felfogással összhangban, a hazai jogban az Alkotmány sérelme nélkül szerepel az őrizetbe vétel, az előzetes letartóztatás, az ideiglenes kényszergyógykezelés, a lakhely elhagyási tilalom. Valamennyi ilyen intézkedés alkotmányos alapjogot korlátoz, természetesen megfelelő jogi, bírói biztosítékok mellett.” (3/1998. (II. 11.) AB határozat)

Az ártatlanság vélelméből következik, hogy a bűnösség bizonyítása a büntetőügyben eljáró hatóságokat terheli. (793/B/1997AB határozat)

A ne bis in idem elv

Az Alaptörvény XXVIII. cikk (6) bekezdése a bírósági eljárás alkotmányos garanciái körében új elemként mondja ki a „ne bis in idem” alapelvét. A ne bis in idem elv a kétszeres eljárás (értékelés) tilalmát jelenti, amely a jogrendszerben eddig is alapelvként került meghatározásra. Az Alaptörvény szerint a jogorvoslat törvényben meghatározott rendkívüli esetei kivételével senki nem vonható büntetőeljárás alá, és nem ítélhető el olyan bűncselekményért, amely miatt Magyarországon vagy – nemzetközi szerződés, illetve az Európai Unió jogi aktusa által meghatározott körben – más államban törvénynek megfelelően már jogerősen felmentették, vagy elítélték [XVIII. cikk (6) bekezdés].

A fentebb ismertetett alapjogok érvényesülése és érvényesíthetősége részei a tisztességes eljáráshoz való jognak.

Vissza a tartalomjegyzékhez

Fel a lap tetejére Ugrás a tananyag előző oldalára Ugrás a tananyag következő oldalára

A tananyag az ÁROP-2.2.16-2012-2012-0005 "A bírósági szervezetrendszer jogalkalmazásának javítása az ítélkezési tevékenység hatékonyságának fokozása érdekében" projekt keretében valósult meg.

Magyary Program logó
Új Széchenyi terv
A projekt az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszirozásával valósul meg.