A gyülekezési és egyesülési jog
A gyülekezési jog
Az Alaptörvény VIII. cikk (1) bekezdése arról rendelkezik, hogy „Mindenkinek joga van a békés gyülekezéshez.” Szembetűnő, hogy az Alaptörvény rendelkezései nem tartalmaznak a tárgykör sarkalatosságára (kétharmadosságára) vonatkozó előírást.
Az Alaptörvény illeszkedik a nemzetközi trendbe, és emberi jogként tételezi a gyülekezési jogot, amikor a „mindenkinek joga van” fordulatot használja, és a gyülekezési jog alanyaként nem pusztán saját állampolgárait határozza meg.
Az Alaptörvény összhangban más országok alkotmányaival ugyancsak nem általában a gyülekezés jogát biztosítja, hanem kifejezetten megkívánja annak békés jellegét is. Valamennyi nemzetközi dokumentum, és az egyes nemzeti alkotmányok túlnyomó többsége nem általában a gyülekezés-, hanem kifejezetten a békés gyülekezés alapjogát ismeri el és biztosítja.
A belga, ciprusi, cseh, észt, görög, ír, lett, litván, luxemburgi, máltai, német, olasz, portugál, román, spanyol, szlovák, szlovén alkotmányok mellett, az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata, az Emberei Jogok Amerikai Egyezménye, az Emberi Jogok Európai Egyezménye, az Európai Alapjogi Charta, továbbá a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya is.
Igaz ugyan, hogy a békétlen gyülekezés is alapvetően teljesíti a gyülekezés kritériumait, azonban bizonyosan nem áll a gyülekezési jog alkotmányos védelme alatt. Figyelemmel erre, a békés jelleget az alkotmányjogi gyülekezés-fogalom elválaszthatatlan és lényegi elemeként kell tekinteni, nem pedig a gyülekezési jog különleges korlátjának.
A hatályos – törvényi szintű – szabályozás a békés jelleg elvesztéséhez kifejezett jogkövetkezményt nem fűz, azonban a nem békés rendezvények nyilvánvalóan nem állnak az Alaptörvény védelme alatt. A feloszlatásra azonban csak legvégső eszközként, kizárólag akkor kerülhet sor, ha a minden más, a rendezvény békés jellegének helyreállítása érdekében alkalmazott eszköz sikertelen maradt.
A békés jelleggel szoros kapcsolatban áll a fegyveres megjelenés tilalma, illetve a fegyvertelen megjelenés követelménye. Sem az 1989-es, sem pedig a 2011. évi alkotmányozó annak ellenére nem ítélte a kritériumot olyan súlyúnak, hogy az Alkotmány, vagy az Alaptörvény szövegében azt megjelenítse.
Az Alkotmánybíróság kimondta, hogy az államot pozitív kötelezettségek is terhelik a békés gyülekezési jog – mint a kiemelt kommunikációs szabadságjog – érvényesülésének biztosítása érdekében. A gyülekezéshez való alkotmányos alapjog érvényesülése nemcsak az állam illetéktelen beavatkozásával, hanem mások, például adott tüntetést ellenérzéssel szemlélők, ellentüntetők, és más rendzavarók ellenében is védelemre szorul. Az Alkotmánybíróság arra is felhívta a figyelmet, hogy a hatóságnak – szükség esetén – akár erő alkalmazásával is biztosítania kell a jogszerűen tartott gyűlések lebonyolítását, illetőleg meg kell akadályoznia, hogy azt mások megzavarják.
A strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságának – a magyar alkotmánybírósági gyakorlat által is hivatkozott – álláspontja szerint a békés célú gyülekezéshez való jog korlátozásának nem lehet oka önmagában az erőszakos ellendemonstráció lehetősége, vagy azon eshetőség, hogy olyan szélsőségesek csatlakoznak a demonstrációhoz, akiknek céljai nem békések, vagy, hogy a csoport szélsőséges tagjai erőszakos szándékkal léphetnek fel. Az Emberi Jogok Európai Bírósága szerint a békés gyülekezés jogát még akkor is védelem illeti, azaz gyakorlását tehát még abban az esetben is biztosítani kell, ha valóban fennáll annak a veszélye, hogy a felvonulás a szervezőkön kívül álló okok miatt zavargásba torkollik.
Mindezek alapján kijelenthető, hogy az Alaptörvény a VIII. cikk (1) bekezdésének eltérő megfogalmazása – az Alaptörvény I. cikkéből, és az Emberi Jogok Európai Bíróságának gyakorlatából fakadó – állami objektív intézményvédelmi kötelezettség miatt sem a gyülekezési jog gyakorlatában, sem pedig az ahhoz kapcsolódó állami feladatok körében változást nem okoz.
Az Alaptörvény rendelkezései nem írják elő, hogy a gyülekezési jogra vonatkozó szabályokat, vagy csak az azzal kapcsolatos alkotmányos biztosítékokat sarkalatos törvény szabályozza.
Az egyesülési és szervezkedési szabadság
A VIII. cikk (2)-(5) bekezdése gyakorlatilag a korábban az Alkotmány különböző rendelkezéseiben szabályozott egyesülési és szervezkedési szabadságra vonatkozó szabályokat összefoglalja, és egységesen rendezi.
Az Alaptörvény az egyesülési jog két részjogosultságát, a szervezet létrehozását és a szervezethez csatlakozást nevesíti. Az Alkotmánybíróság szerint az egyesülési szabadság joga mindenkit megillető szabadságjog. „Ez a jog elsősorban a cél megválasztásának szabadságát jelenti, jelenti továbbá a célra rendelt szervezet alapításának szabadságát, s az ehhez való csatlakozás önkéntességét, valamint az önkéntes kilépés lehetőségét [...] Amikor az Alkotmánybíróság az egyesülési szabadság joga lényeges elemének a szabadon megválasztott célt és az ehhez rendelt szervezethez csatlakozás önkéntességét tekintette, ezzel egyúttal arra a lényegi kapcsolatra is utalt, amely az egyesülés szabadsága és a gondolatszabadság, a vélemény és véleménynyilvánítás szabadsága között létezik. A szabadon létesített egyesület és ennek önkéntessége, kényszermentessége ugyanis garantálja egyúttal a meggyőződés, szólás, lelkiismeret és véleménynyilvánítási szabadságot is.”
Az Alaptörvény több, egymással összefüggő kategorikus tilalmat állít fel. Az Alaptörvény C) cikkének (2) bekezdésese szerint „Senkinek a tevékenysége nem irányulhat a hatalom erőszakos megszerzésére vagy gyakorlására, illetve kizárólagos birtoklására. Az ilyen törekvésekkel szemben törvényes úton mindenki jogosult és köteles fellépni.” A (3) bekezdés lefekteti az állami erőszak-monopólium szabályát, vagyis értelemszerűen olyan szervezeteket, amelyek tevékenysége erre irányul, az egyesülési jog alapján létre sem lehet hozni.
A korábbi alkotmánybírósági gyakorlat jelenik meg a (2) bekezdés első mondatában, amikor a pártalapítás szabadságát az egyesülési szabadságból vezeti le. A pártok alapításának és tevékenységének szabadságát garantáló alaptörvényi szabály azt a feltétlen követelményt támasztja az állami szervekkel szemben, hogy ne akadályozzák az alkotmányos keretek között működő pártok létrejöttét és tevékenységét. A pártalapítás és -működés joga e szabály negatív értelmében mindenkit, illetve minden pártot egyaránt megillet, mégpedig az Alkotmánynál fogva.
Az Alaptörvény szerint a pártok feladata, hogy közreműködjenek a nép akaratának kialakításában és kinyilvánításában, így a pártok léte szorosan összefügg az Alaptörvény B) cikk (3) és (4) bekezdésével. E rendelkezésekből, – jelesül, hogy a közhatalom forrása és nép, amely hatalmát választott képviselői útján gyakorolja – következik, hogy a pártok, pártként való működéséhez hozzátartozik a választásokon való részvétel, jelenlét az Országgyűlésben. Az Alkotmánybíróság több ízben hangsúlyozta: a pártok közvetítő szerepet töltenek be az állam és a társadalom között.
