Vissza az előzőleg látogatott oldalra (nem elérhető funkció)Vissza a modul kezdőlapjáraUgrás a tananyag előző oldaláraUgrás a tananyag következő oldaláraFogalom megjelenítés (nem elérhető funckió)Fogalmak listája (nem elérhető funkció)Oldal nyomtatása (nem elérhető funkció)Oldaltérkép megtekintéseSúgó megtekintése

Az Alaptörvény egyenlőségi szabályai

A diszkrimináció típusai

A diszkrimináció eredeti jelentése a hátrányos megkülönböztetés. Mára általánossá vált, hogy pozitív és negatív diszkriminációról egyaránt beszélhetünk. Pozitív diszkriminációról akkor van szó – nagyon leegyszerűsítve –, amikor a jogosultság „senkinek nem jár, de valakinek mégis”, míg negatív diszkriminációról, amikor „mindenkinek jár, de valakinek mégse”. A „pozitív diszkrimináció” abból a felismerésből eredően jelent meg az alkotmányjogi gondolkodásban, hogy ez eleve hátrányosabb helyzetben lévőket segíteni kell (pozitív intézkedésekkel). A segítség célja, hogy az alapjoggal és egyéb jogokkal való élés tekintetében ugyan olyan szintre jussanak, mint mások. A pozitív diszkriminációt „fordított diszkriminációnak” is szokták nevezni.

A hátrányos megkülönböztetés (diszkrimináció) lehet közvetlen és közvetett. Közvetlen diszkriminációról akkor beszélünk, amikor valamely egyént vagy csoportot véleménye, vallása, neme, bőrszíne stb. alapján kifejezetten e tulajdonságára tekintettel ér hátrány, erre tekintettel kedvezőtlenebbül bánnak vele (velük). Nehezebben bizonyítható és gyakrabban előfordul a közvetett diszkrimináció. Ebben az esetben a szabályok látszólag mindenkire egyformán vonatkoznak (az előírások látszólag semlegesek), ugyanakkor kitapintható, hogy egy bizonyos csoporthoz tartozó személyeket hátrányosan érint.

A közvetett diszkrimináció legtöbbször a szabályok gyakorlati alkalmazása során derül ki.

Esélyegyenlőség

Az Alaptörvény szerint Magyarország az esélyegyenlőség megvalósulását külön intézkedésekkel segíti, külön intézkedésekkel védi a gyermekeket, nőket, időseket és a fogyatékkal élőket.

Az esélyegyenlőtlenség kiküszöbölése alapvetően egy eleve hátrányból induló helyzet kezeléshez kapcsolódik. Valójában nehéz ettől elválasztani a pozitív diszkrimináció kérdését.

Az emberi jogok kiteljesedésének folyamatában láthatjuk, hogy az emberi méltósághoz való jog szociális tartalmat is kap, amely szerint az emberi méltóság megvalósulásához a szociális minimum valamilyen módon történő biztosítása elengedhetetlen. A pozitív diszkrimináció ezen a vonalon összefüggésbe kerül a szociális jogok érvényesíthetőségével is, a szociális jogok körében felmerült problémák nagyobb részt diszkriminációs problémaként is jelentkeznek, hiszen a képlet legtöbbször a következő: valakinek jár juttatás, valakinek nem, s akinek nem jár, sérelmezi, hogy miért maradt ki.

A magyar alkotmánybíróság gyakorlata a pozitív diszkriminációnak egy sajátos súlyt és önálló értelmezési módot adott.

Megjegyzés

A pozitív diszkrimináció, mint fogalom önmagában is ellentmondásos, hiszen hogy lehetne egy diszkrimináció pozitív, amikor annak eredeti jelentése a hátrányos megkülönböztetés. Ezért a pozitív diszkriminációt szokták fordított diszkriminációnak is nevezni. Az Egyesült Államokban megerősítő intézkedéseknek (affirmative action).

A magyar alkotmánybíróság diszkriminációval kapcsolatos gyakorlatában a hátrányos megkülönböztetés és a pozitív diszkrimináció párhuzamosan került értelmezésre, sőt adott esetben a pozitív diszkrimináció előbbre járt. Ennek markáns iránya a jóvátételi folyamatokkal – a tulajdoni kérdések rendezésével, vagy a politikai okból életüktől és szabadságuktól megfosztottak kárpótlásával – kapcsolatos ítélkezés. A kárpótlást az Alkotmánybíróság nem úgy közelítette meg, mint az alkotmányból közvetlenül eredő alkotmányos kötelezettséget, hanem alapvetően úgy fogta fel, hogy az állam pozitív diszkriminációban részesít egyes csoportokat. Az Alkotmánybíróság kifejtette, hogy a kárpótlás során az állam ex gratia juttatást ad, épp ezért a kárpótlás körében a megkülönböztetés, az eredetileg nem jogosultak közötti megkülönböztetés mércéje szerint ítélhető meg.

A pozitív diszkrimináció alkotmányossági megítélésénél így irányadó egyrészt, hogy az „előnyben részesítés” nem sértheti az emberi méltóságot (Ilyen valósult meg akkor, amikor az élet elvesztése után járó kárpótlás fix összege alacsonyabban került meghatározásra, mint a szabadságelvonás után járó kárpótlás legkisebb összege. 46/2000. (XII. 14.) AB határozat)

Másrészt az alkotmánybírósági gyakorlat a pozitív diszkrimináción belüli vizsgálatba is „bevitte” az azonos csoporton belüli ésszerű indok követelményét.

Megjegyzés

16/1991. (IV. 20.) AB határozat, és a http://public.mkab.hu/dev/dontesek.nsf/0/DA7498D9437846DBC1257ADA0052577D?OpenDocument

Ennek összefoglaló megállapítása szerint: „Az Alkotmánybíróság határozataiban rámutatott arra is, hogy a pozitív diszkrimináció alkalmazásával kapcsolatosan is alkotmányos követelmény az, hogy a megkülönböztetés nem lehet önkényes, a megkülönböztetésnek a tárgyilagos mérlegelés szerint ésszerű indoka kell, hogy legyen. Az önkényes és ésszerű indok nélküli megkülönböztetés sérti az emberi méltóság alapjogát, mert ilyen esetben a törvényhozó bizonyosan nem kezelte az érintetteket azonos méltóságú személyként, s nem értékelte mindegyikük szempontjait azonos körültekintéssel, figyelemmel és méltányossággal. Az ilyen szabályozás a pozitív diszkrimináción belül is alkotmányellenes.” (ABH 1999, 344.)

Ha az állam meghatározott csoportot előnyben részesít, akkor helyes csoportképzési elv mellett vizsgálandó az ésszerű indok követelménye, azaz, hogy nem tekinthető-e önkényesnek, hogy az előnyben részesítésből valaki kimaradt, vagy olyan került be, aki a feltételekkel nem rendelkezik. Ezen gyakorlatot figyelembe véve a hátrányos vagy az előnyös megkülönböztetés ugyan annak az éremnek a két oldala; alkotmányossági szempontból ugyanúgy a méltóságbeli sérelem, illetve az összehasonlíthatósági/indokolhatósági próba alkalmazható mindkét esetben.

Természetesen a pozitív diszkrimináció érinthet olyan juttatásokat is, amelyekre eleve fennáll a jogosultság (pl. a nyugdíjrendszerben), a mérce azonban ebben az esetben sem különbözik.

Az ún. kvóta-egyenlőség a pozitív diszkrimináció egyik formája valamely kisebbségben (hátrányban) lévő csoport oly módon történő előnybe részesítése, hogy jogszabály kötelezően előírja: az adott testületben, munkafelvételkor, vezetői posztokon, vagy éppen iskolai felvételi esetén stb. a hátrányosabb helyzetben lévők arányuknak megfelelően legyenek jelen, vagy célul tűzik ki az alulreprezentáltság csökkentését (pl.: előírják, hogy az adott intézménynél a foglalkoztatottak fele nő kell, hogy legyen). Az Európai Unió joga a foglalkoztatás terén kifejezetten ösztönzi e pozitív lépéseket. Meg kell itt említeni az Európai Bíróság Kalanke-ügyben hozott döntését. Az ügyben az Európai Bíróság azt állapította meg, hogy az egyenlő bánásmód követelményébe ütközik az a szabály, amely abszolút és feltétlen előnyt biztosít a nők számára. (Az ügyben közigazgatási állások betöltésekor ugyanazon feltételék esetén a női pályázókat kellett előnybe részesíteni mindaddig, amíg arányuk az 50 %-ot el nem érte. A Marschall-ügyben Ezt sérelmezte egy alulmaradt férfi-pályázó). Ugyanakkor más esetekben az Európai Bíróság – amikor az előnyben részesítés nem abszolút és feltétlen – nem találta az egyenlő bánásmód követelményébe ütközőnek az alulreprezentált nem jogi eszközökkel történő előnybe részesítését. Ezt kifejezésre is juttatja az Európai Unió Alapjogi Chartája.

Vissza a tartalomjegyzékhez

Fel a lap tetejére Ugrás a tananyag előző oldalára Ugrás a tananyag következő oldalára

A tananyag az ÁROP-2.2.16-2012-2012-0005 "A bírósági szervezetrendszer jogalkalmazásának javítása az ítélkezési tevékenység hatékonyságának fokozása érdekében" projekt keretében valósult meg.

Magyary Program logó
Új Széchenyi terv
A projekt az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszirozásával valósul meg.