Vissza az előzőleg látogatott oldalra (nem elérhető funkció)Vissza a modul kezdőlapjáraUgrás a tananyag előző oldaláraUgrás a tananyag következő oldaláraFogalom megjelenítés (nem elérhető funckió)Fogalmak listája (nem elérhető funkció)Oldal nyomtatása (nem elérhető funkció)Oldaltérkép megtekintéseSúgó megtekintése

Tanulási útmutató

Összefoglalás

A lecke átfogó képet nyújt az Alaptörvény jogforrási rendszeréről, magának az Alaptörvénynek a sajátos jogforrási karakterisztikájáról. A hagyományos jogforrások mellett bemutatja az Alkotmánybíróság és a Kúria önkormányzati tanácsának normakontroll eljárásában hozott határozatai mellett a bírói esetjog, a szokásjog, valamint az ún. intern normák jogforrási sajátosságait.

Követelmény

Itt lehet megfogalmazni a követelményeket.

Önállóan megoldható feladatok

  • Amennyiben vannak feladatok, itt lehet megadni, felsoroláslistában, vagy Normál stílusú folyó szövegként.

A jogalkotás rendje, jogforrások, jogszabályok, érvényesség, hatály

A jogforrások

A legáltalánosabb meghatározás szerint a jogforrás a közhatalmi szervek által alkotott vagy elismert olyan kötelező magatartási szabály, amelynek érvényre jutását végső soron közhatalmi kényszer biztosítja. A magatartási viszonyok jogszabállyal való rendezésének elterjedése a polgári átalakulás idejére tehető, amikor is általánossá vált az az igény, hogy az emberek és szervezetek közhatalmi kényszerrel is kikényszeríthető magatartásait ne egyedi döntések, hanem absztrakt, minden későbbi esetre alkalmazható magatartási szabályok írják elő.

A jogforrást a közhatalmi szervek előre megszabott eljárási rendben alkotják meg. Nem jön létre érvényesen az a jogforrás, amelyet a megalkotására felhatalmazott közhatalmi szerv nem a számára megadott eljárási rendben alkot meg (közjogi érvénytelenség). Valamely eljárási szabály megsértése azonban csak akkor eredményezi a megalkotott jogforrás közjogi érvénytelenségét, ha a jogsértés olyan súlyos, hogy az eljárás már a jogbiztonságot veszélyezteti.

A jogforrások egyik fő jellemzője az általánosság; mivel mindenkire egyformán vonatkoznak, elősegítik az egyenjogúságot, és gátat vetnek a közhatalom önkényének. A jogforrások garantálják a jogbiztonságot is, kiszámíthatóvá teszik a közhatalmat és az emberi magatartások következményét.

A jogforrásoknak az általánosság mellett lényeges tartalmi eleme a kikényszeríthetőség. Az különbözteti meg más normarendszerektől (pl. vallási, erkölcsi és illemszabályoktól), hogy ezek érvényesüléséhez a közhatalom kifejezett segítséget nyújt. Amennyiben tehát a jogalanyok önkéntesen nem teljesítik a jogforrásban foglaltakat, az állam azokat kényszer útján is érvényesítheti.

Az általánosan kötelező magatartási szabály az Alaptörvény, és a jogszabályok két típusa, a törvény és a rendelet.

Az Alaptörvény

Az Országgyűlés, alkotmányozó hatalomként alkotja meg az Alaptörvényt, amelyet a T) cikk nem sorol a jogszabályok közé.

Az Alaptörvény T) cikke meghatározza azt, hogy mely szervek, milyen elnevezéssel adhatnak ki jogszabályokat. E szerint az Országgyűlés törvényt, a Kormány, a Kormány tagjai (miniszterelnök és miniszterek), a Magyar Nemzeti Bank elnöke, az önálló szabályozó szervek vezetői (Nemzeti Média és Hírközlési Hatóság és a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete) és az önkormányzatok rendeletet alkothatnak.

Maga az Alaptörvény nem tekinti saját magát jogszabálynak. Tartalmilag azonban az Alaptörvény is rendelkezik mindazzal a tulajdonsággal, amivel a jogszabályok: állami szerv által alkotott, általános, kötelező és kikényszeríthető magatartási szabály.

Az Alaptörvény R) cikk (1) bekezdése rögzíti, hogy az Alaptörvény a jogrendszer alapja. E rendelkezésből következik, hogy az Alaptörvény: alkotmány. Az Alkotmánybíróság e bekezdésből levezette azt is, hogy az Alaptörvény „egyetlen és egységes jogi dokumentum” [45/2012. (XII. 29.) AB határozat]

Elvileg és formailag az Országgyűlés mint alkotmányozó hatalom bármilyen témakört, bármilyen tartalommal és részletességgel szabályozhat alkotmányi szinten.

Az Országgyűlés alkotmányozó hatalomként alkotta meg és az Alaptörvény S) cikke szerinti formában tette közzé az Alaptörvény átmeneti rendelkezéseit. Az Alkotmánybíróság – az alapvető jogok biztosának indítványa alapján eljárva, 45/2012. (XII. 29.) AB határozatában – megállapította hatáskörét e jogalkotási dokumentum legalábbis formai szempontú (a közjogi érvényességen alapuló) vizsgálatára. Hatásköri szabályainak értelmezése kapcsán e dokumentum jogi státusáról azt állapította meg, hogy az az Alaptörvény módosítására, kiegészítésére nem volt alkalmas, mivel rendelkezései nem épültek be az Alaptörvénybe. Ugyan az Alaptörvény első módosítása átemelte e rendelkezéseket az Átmeneti rendelkezésekből az Alaptörvénybe, - az alkalmazott fordulat szerint: „az Átmeneti rendelkezések az Alaptörvény részét képezik” -, az alkotmányozó hatalom azonban az Alaptörvényben nem érdemi alkotmányos rendelkezések, hanem az Alaptörvény hatályba lépésével összefüggő átmeneti rendelkezések megalkotására kapott felhatalmazást. Az Alkotmánybíróság döntésében nem vonta kétségbe, hogy a dokumentum – tartalmuk szerint valóban átmeneti rendelkezéseit - az Országgyűlés alkotmányozó hatalomként, az Alaptörvény felhatalmazása alapján fogadta el, ezért a hatályban tartott rendelkezések magasabb szintűek mint akár a sarkalatos törvények, azonban beépülés hiányában mégsem válhattak alaptörvényi szintű szabállyá.

Az Alaptörvény a jogforrási hierarchia csúcsán helyezkedik el, azzal semmilyen más jogszabály nem lehet ellentétes.

Az Alaptörvény ugyanakkor nem csupán a jogalkotással, hanem a jogalkalmazással kapcsolatban is megfogalmaz követelményeket. Az Alaptörvény 28. cikke az alkotmány-konform, illetve a teleologikus értelmezés követelményét írja elő, az R) cikk (3) bekezdése pedig rögzíti, hogy az Alaptörvény rendelkezéseit azok céljával, a benne foglalt Nemzeti hitvallással és történeti alkotmányunk vívmányaival összhangban kell értelmezni.

A törvények

A törvények a jogforrások legmarkánsabb típusai, melyeket az Országgyűlés mint népképviseleti szerv alkot. A törvények között csak az elfogadásukhoz szükséges parlamenti támogatottság tekintetében lehet különbséget tenni: az Alaptörvény T) cikke szerint sarkalatos törvény elfogadásához minősített többség (a jelenlévő képviselők kétharmadának szavazata) szükséges. Az Alaptörvényből azonban nem vezethető le az, hogy a sarkalatos törvény a jogforrási hierarchiában megelőzné az „egyszerű” (jelző nélküli) törvényeket. Az Alaptörvény egyes tárgykörökben (pl. jogalkotás, állampolgárság, Honvédség, továbbá számos alapjog) esetében kötelezővé teszi a törvényalkotást. Ezeket nevezzük kizárólagos törvényhozási tárgyköröknek. Az Országgyűlés azonban más tárgykörökben is szabadon törvényt alkothat. Sarkalatos törvényt azonban csak abban a tárgykörben alkothat, amit az Alaptörvény ilyenként megjelöl.

Az Alkotmánybíróság gyakorlata alapján nincs alkotmányjogi akadálya annak, hogy a kétharmados többségű szabályozáshoz kötött alapjog részletszabályait egyszerű többséggel elfogadott törvény állapítsa meg [4/1993. (II. 12.) AB határozata]. Valószínűsíthető tehát, hogy a sarkalatos törvény szabályozása alá rendelt tárgykörökben is csak az alapvető, illetve a törvényalkotó által ilyenként kifejezetten megjelölt szabályokat kell sarkalatos törvényben megállapítani, a részletszabályokra a minősített többség követelménye nem vonatkozik.

A „sarkalatosság” követelménye mind formai, mind tartalmi oldalról vizsgálandó. Formai szempontból a „sarkalatos” státus azt jelenti, hogy a minősített többséggel elfogadott törvényt egyszerű (feles) többséggel elfogadott törvény semmilyen téren sem módosíthat [1/1999. (II. 24.) AB határozat]. Ez alól az Alaptörvény 17. cikk (4) bekezdése csupán azt a kivételt teszi, hogy törvény minisztérium, miniszter vagy közigazgatási szerv megjelölésére vonatkozó rendelkezését törvény módosíthatja, akkor is, ha a módosított törvény sarkalatos törvény. Az Alkotmányban hasonló szabályra azért volt szükség, hogy a miniszteri/minisztériumi struktúra változása (tárcák megszüntetése, összevonása, felelősségi körök módosulása) miatt ne kelljen minden alkalommal kétharmados többséggel módosítani törvényeket. A 90/2007. (XI. 14.) AB határozat viszont megállapította, hogy e szabályt megszorítóan kell értelmezni, és nagy szerkezeti átalakításokra nem vonatkoztatható. Emiatt alkotmányellenesnek nyilvánította a közigazgatási hivatalok (feles törvénnyel való) átszervezését regionális szintre . Az Alaptörvény hatálya alatt az Alkotmánybíróság erről kifejezetten nem foglalt állást, de valószínűsíthető, hogy a sarkalatos törvények és a (jelző nélküli) törvények viszonya azonos az egyszerű és a minősített többséggel elfogadott törvények viszonyával. Ebben az esetben tartalmi szempontból a kétharmadosság azt jelenti, hogy törvény nem érintheti a sarkalatos törvény szabályozási koncepciójának a lényegét, akkor sem, ha formailag nem módosítja azt [31/2001. (VII. 11.) AB határozat].

A törvényerejű rendelet nem az Országgyűlés által alkotott jogszabály, amellyel a közjogi rendszerváltást megelőzően törvényt lehetett pótolni, módosítani, hatályon kívül helyezni vagy alkalmazását felfüggeszteni. Törvényerejű rendeletet a Népköztársaság Elnöki Tanácsa (NET) alkothatott, amikor az Országgyűlés nem ülésezett, és főszabály szerint mindent megtehetett, amit a törvény, egyetlen kivétel az Alkotmány módosításának tilalma volt.

A törvényerejű rendeletekkel való szabályozás antidemokratikus, mivel gyakorlatilag egyenértékű a törvénnyel, de nem a népképviseleti szerv alkotja. Ezért 1989-ben a NET megszűnésével A törvényerejű rendeletek kibocsáthatósága is megszűnt 1989. október 23-án, mivel ezt követően az Alkotmány ilyen jogforrási kategóriát nem tartalmazott. A törvényerejű rendelet részben jogtörténeti kategória, ma ilyen elnevezéssel nem alkotnak jogszabályt, de az 1989 előtt alkotott törvényerejű rendeletek továbbra is hatályban lehetnek.

Megjegyzendő, hogy – nem ilyen elnevezéssel ugyan – a jelenlegi jogrendszerben, minősített időszakok idején előfordulhat a törvények hatályának felfüggesztése. Rendkívüli állapot idején a Honvédelmi Tanács, szükségállapot idején pedig a köztársasági elnök is kibocsáthat olyan rendeletet, amelyben felfüggesztheti törvények alkalmazását – a gyakorlatban eltérhetnek tehát törvények rendelkezésétől. Hasonló intézkedésre jogosult a Kormány is megelőző védelmi helyzetben.

A rendeletek

A rendelet a végrehajtó hatalom szervei által alkotott, mindenkire kötelező jogszabály. Az Alaptörvény alapján a Kormány, a Kormány tagja, az MNB elnöke, az önálló szabályozó szerv vezetője és a helyi önkormányzatok bocsáthatnak ki rendeletet.

A rendeleteken belül megkülönböztetünk eredeti (autonóm) és származékos (végrehajtási) rendeleteket. Eredetinek nevezzük azt a rendeletet, amely a legmagasabb szinten szabályozza az adott életviszonyt (tehát törvény arról nem rendelkezik), és származékosnak azt, amelynek megalkotásához felhatalmazásra van szükség. Ez utóbbi esetben valamilyen magasabb szintű jogszabály (tipikusan törvény) ad felhatalmazást a rendelet megalkotására, meghatározva a rendeletalkotás jogosultját és tárgyát. Származékos rendeletek esetében érvényesül a szubdelegálás tilalma, azaz a rendelet kibocsátásának jogosultja ezt a jogát nem adhatja tovább. A Kormány és az önkormányzat mind eredeti, mind származékos rendeletet alkothat, a miniszter, az MNB elnöke és az önálló szabályozó szervek vezetői csak törvény felhatalmazásra (származékos jogkörben) alkothatnak rendeletet. Miniszternek rendeletalkotásra felhatalmazást adhat eredeti jogkörben alkotott kormányrendelet is.

Ha két rendelet tartalmilag ellentétes, akkor a jogalkalmazás során azt kell elsődlegesen vizsgálni, hogy az adott tárgykör szabályozása kapcsán melyik rendelet kapta a felhatalmazást a jogalkotásra.

Az önkormányzati rendelet. Azokban a témakörök, amelyek csak helyi szinten, a helyi közösségek szempontjából bírnak relevanciával, az Alaptörvény az önkormányzatokat is felruházza rendeletalkotási joggal. A települési önkormányzat rendeletalkotási joga kiterjed eredeti, országos jogszabály által nem rendezett kérdések (eredeti jogalkotási jogkör) és végrehajtási rendelet kibocsátására, a területi önkormányzat pedig saját feladatkörében alkothat rendeletet. Az önkormányzati rendelet - az önkormányzat illetékességi területén belül - mindenkire kötelező jogszabály.

Egyéb jogforrások

E jogforrások között kiemelt szerepe van az Alkotmánybírósági határozatoknak. Az Alkotmánybíróság hatáskörei gyakorlása során ugyanis – az Alaptörvény védelmében - alkotmányellenesség esetén megsemmisít jogszabályokat, értelmezi az Alaptörvényt stb. amely nagymértékben befolyásolja a jogrendszer alakulását.

A Kúria önkormányzati tanácsa – az ügyben eljáró bíró, az illetékes kormányhivatal vagy az alapvető jogok biztosának kezdeményezésére – vizsgálja, hogy az önkormányzati rendelet nem ütközik-e más jogszabályba, azaz, hogy illeszkedik-e a jogforrási hierarchiába. Amennyiben nem, akkor az önkormányzati rendeletet megsemmisíti.

Szintén jogforrási jellege van a jogalkalmazói esetjognak. Jogalkalmazói esetjog az egyedi bírói döntésekben vagy joggyakorlatban megnyilvánuló jogelveket, jogértelmezési elveket jelöli. A precedensjog az angolszász államokra jellemző, ahol a felsőbb magasabb szintű bíróság határozata mind saját magát, mind az alsóbb szintűt formailag is köti, amíg a korábbi döntéstől való eltérést maga ki nem mondja, és ahol a kötelező döntés jogalapja egy korábbi döntés és nem egy jogszabály. Ezzel szemben a magyar gyakorlatban a bíró a jogszabályokra és nem a precedensekre alapítja döntését, a gyakorlati jelentősége azonban a precedenseknek sem csekély, a fellebbviteli rendszerből kifolyólag.

Nem elhanyagolható a jelentősége a szokásjognak sem. A szokásjog a közösségben kialakult és követett gyakorlat, amely államilag elismert és kikényszeríthető. A szokásjognak jelentősége van a nemzetközi jogban, bizonyos esetekben a polgári jogban, de az alkotmányjogban is: az önkormányzati rendeleteket – amennyiben az önkormányzatnak nincs hivatalos lapja – a helyben szokásos módon kell kihirdetni. Azt pedig, hogy az adott önkormányzatnál mi a „szokásos mód”, az önkormányzat működési szabályzata állapítja meg.

Intern normák

Intern normák a közhatalmi szervek által alkotott olyan általános magatartási szabályok, amelyek a szabályozás céljával születnek, de – ellentétben a jogszabályokkal – formálisan nem mindenkire kötelezőek, hanem az államszervezet egyes részeinek belső működését szabályozzák. Ilyen normákról az Alaptörvény is tesz említést. Ezek közé tartoznak a Kúria által hozott jogegységi határozatok, amelyek a bíróságokra formálisan is kötelezőek, de a jogalanyokra közvetlenül nem. A jogegységi határozat további sajátossága, hogy normatív tartalma nem önálló. Nem új jogforrást alkot, hanem jogszabályi rendelkezés kötelező értelmezését határozza meg. Erre tekintettel a jogegységi határozat szükségszerűen osztja az értelmezett jogszabály sorsát; ha az értelmezett jogszabály módosul vagy hatályát veszti, ehhez a jogegységi határozatnak is igazodnia kell.

Szintén az Alaptörvény szól az Országgyűlés működési és tárgyalási rendjét szabályozó Házszabályról, ami csak a parlamentre és szerveire kötelező. Intern normák a Jat. alapján kibocsátott „közjogi szervezetszabályozó eszközök” is. Jogforrásnak tekinthetőek a belső normák is, amelyek valamely szervezeten belül kötelezőek, és állami elismerés folytán közhatalmilag is kikényszeríthetőek (normatív határozat és normatív utasítás). Ilyennek tekinthető a kollektív szerződés és valamely szervezet, köztestület, egyesület alapszabálya is.

Vissza a tartalomjegyzékhez

A jogszabályok érvényessége és időbeli hatálya

A jogszabály a kihirdetéssel válik érvényessé, ha jogalkotó szerv, jogalkotási eljárásban alkotta meg, a jogforrási hierarchiába illeszkedik és szabályszerűen kihirdették. A kihirdetés a jogbiztonság lényeges eleme, csak akkor lehet elvárni az önkéntes jogkövetést, ha az állampolgárok megismerhették a jogszabály rendelkezéseit – ez alapozza meg a felelősséget nem teljesítés esetére. A központi jogszabályok kihirdetésére a Magyar Közlönyben kerül sor. Az önkormányzati rendeleteket az önkormányzat hivatalos lapjában, amennyiben ilyen nincs, a helyben szokásos módon kell kihirdetni.

A jogszabály hatályossága általában a jogszabály alkalmazhatóságát jelöli; a jogszabály a hatályba lépés napjától annak megszűnéséig általánosan kötelező.

A hatályba lépés napja a legtöbb esetben későbbi időpont, mint a jogszabály létrejötte.

Az időbeli hatály megszűnésének is több formája lehetséges:

Az érvényesség és a hatályosság közötti időszakot a jogirodalom vacatio legis-nek nevezi. Ezen időszak alatt lehet felkészülni a jogkövetésre, azaz a jogszabály megszerzésére és tanulmányozására, valamint a szervezeti és tárgyi feltételek megvalósítására. Továbbá a vacatio legis ideje alatt kell kibocsátani a végrehajtási jogszabályt, úgy, hogy az eredeti jogszabállyal egyszerre lépjen hatályba. A vacatio legis szükségességét az Alkotmánybíróság is megerősítette, a szociális támogatási rendszerrel kapcsolatos határozatában kifejtette, hogy a jogbiztonsággal szorosan összefüggő követelmény a megfelelő felkészülési idő biztosítása [43/1995. (VI. 30.) AB határozat]

A felkészülési idő jelentőségével kapcsolatos gyakorlatát az Alkotmánybíróság 51/2010. (IV. 28.) AB határozatában foglalta össze, amely az új Polgári Törvénykönyv első két könyvét hatályba léptető törvényi szabályt semmisítette meg.

Megjegyzendő ugyanakkor, hogy nem minden esetben van szükség felkészülési időre egy hatályba lépő új szabályozás esetében.

A hatálybalépéssel kapcsolatban meg kell említeni a visszaható hatályú jogalkotás problematikáját. Visszaható hatályú jogalkotásról akkor beszélünk, ha a jogszabályt a kihirdetését megelőző időre is alkalmazni kell. A visszaható hatály általában tilos; az Alaptörvény B) cikk (1) bekezdésében rögzített jogállamiság elvéből következően nem lehet utólag kötelezettséget megállapítani, és magatartás utólag nem minősíthető jogellenesnek. Előfordulhat mégis, hogy a visszaható hatályú jogalkalmazás megengedett; a büntetőjogban nem az elkövetéskori, hanem az elbíráláskori jogszabályt kell alkalmazni (visszaható hatállyal), ha a cselekmény ekkor már nem minősül bűncselekménynek, vagy enyhébben büntetendő. Leegyszerűsítve tehát a visszaható hatályú jogalkotás akkor tilos, ha az a jogalanyok számára hátrányosabb.

A jogszabály alaptörvényellenességének jogkövetkezménye a megsemmisítés. Az Alkotmánybíróság a megsemmisítés időbeli hatályát – a jogbiztonság megőrzése, illetve az indítványozó méltánylást érdemlő érdekére tekintettel - többféleképpen is megállapíthatja:

A jogszabály hatályossága főszabály szerint a jogszabály alkalmazhatóságát jelöli. Elképzelhető azonban olyan eset, amikor a hatályos jogszabály nem alkalmazható, vagy fordítva, az alkalmazható jogszabály nem hatályos.

Mindkét esetre hozható fel több példa. Nem alkalmazható a hatályos jogszabály, ha pl. az alkalmazás tárgyi feltételei hiányoznak, vagy ha rendkívüli állapot idején a Honvédelmi Tanács felfüggeszti a jogszabály alkalmazhatóságát. Másfelől alkalmazható a nem hatályos büntetőjogi jogszabály, ha az elkövetéskori jogszabály enyhébben rendeli büntetni a cselekményt, mint az elbíráláskori (ilyenkor az elkövetéskor hatályos jogszabályt kell alkalmazni, függetlenül attól, hogy az már nem hatályos). De alkalmazható a hatályát vesztett jogszabály olyan polgári, illetve közigazgatási peres eljárásban is, amelyben a megítélt jogviszony még a hatályvesztést megelőzően jött létre. Példaként hozhatók fel a parkolási ügyek, amelyekben a bíróságok még a 2000-s évek elején is alkalmaztak 1993-ból származó fővárosi közgyűlési rendeltet. A közigazgatási peres eljárásokban a Polgári perrendtartás maga írja elő, hogy a közigazgatási határozat jogszerűségének alapja a meghozatala idején hatályos – de az elbíráláskor esetleg már hatályát vesztett – jogszabály. Jellegzetesen ilyen eset áll elő az adóperekben, ahol az adófizetési kötelezettség tartalmát az ellenőrzéssel érintett adóévben hatályos – alkalmanként már az adóhatósági határozat meghozatala idején sem hatályos – jogszabály adja.

Hangsúlyozandó azonban, hogy a hatályát vesztett jogszabály nem válhat ismételten hatályossá. 2007-ben az Országgyűlés feles támogatottsággal elfogadott törvényi rendelkezéssel módosította a kétharmados támogatottsággal elfogadott önkormányzati törvényt a közigazgatási hivatalok regionális szintű szervezeti átalakítása érdekében. Az Alkotmánybíróság megsemmisítette ugyan a módosító törvényi rendelkezést, ám az önkormányzati törvény közigazgatási hivatalokra vonatkozó, módosított és így hatályát vesztett rendelkezései nem „éledtek” fel.

Vissza a tartalomjegyzékhez

Fel a lap tetejére Ugrás a tananyag előző oldalára Ugrás a tananyag következő oldalára

A tananyag az ÁROP-2.2.16-2012-2012-0005 "A bírósági szervezetrendszer jogalkalmazásának javítása az ítélkezési tevékenység hatékonyságának fokozása érdekében" projekt keretében valósult meg.

Magyary Program logó
Új Széchenyi terv
A projekt az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszirozásával valósul meg.